2008. december 29.

főút térképpel és táblával

(a szöveg a te itt áll, a pontok és ellenpontok és a tér archeológiája című bejegyzések folytatása)
Győr belvárosába két alkotás készült az őszi public art projekt keretében a Városháza és a Megyeháza környékére: egy térkép és egy tábla.

Tihanyi Dominika Ön itt áll című alkotása egy földre ragasztható, interaktív várostérkép, a jól bevált helymeghatározó koordinátával: Ön itt áll. A munka első változatát – Lendvai Gáborral közösen – 2007-ben készítették el Budapesten a Nyugati téri aluljáróban. A szürke, levegőtlen, mindig zsúfolt aluljáróban leragasztott hatalmas Budapest térkép nemcsak színesebbé, de elviselhetővé is tette az áthaladást. Ott, ahol máskor a „mélylevegő: start” az egyetlen túlélési stratégia, emberek lófráltak keresve utcájukat, házukat, kertjüket, iskolájukat vagy munkahelyüket. A térkép hosszú hetekre élettel és gondolattal töltötte meg Budapest egyik legnyomasztóbb aluljáróját. Méltán gondolhatjuk, hogy a recept kipróbált, és ha itt, hát mindenhol működik.
A magasból fényképezett város hatalmas térképén ugyanis egyáltalán nem könnyű tájékozódni – hiába az internetes gyakorlat – ezért az emberek egymás segítségére szorulnak: kérdeznek, válaszolnak, találgatnak és vitatkoznak. Rátolják a biciklit, leülnek, jönnek-mennek, mint az utcán.
Ha pedig megtalálták, amit kerestek, apró színes matricákkal hagyhatnak jelet a városon: szeretem, nem szeretem, kedvencem, otthonom, változtatnám kategóriában. És visszatérni is érdemes: hiszen az összes matrica felhasználásáig alakul a város szubjektív rajzolata, a térkép színe és rétegei. Így mindig más áll ott.
Tihanyi Dominika munkája Győrben a Megyeháza előtti tágas placcon feküdt. Itt is tanácstalanul lépdeltek az emberek, egymástól várták a megoldást kérdéseikre: hol a strand? a színház? a csókaház? A helyismerettel rendelkező beavatottak szívesen adtak felvilágosítást a nézelődőknek. Így tudhatjuk meg, hogy mit is jelentenek a híres zsinagóga utcájában, a Kossuth utcában az egymást váltogató „nem szeretem” és „megváltoztatnám” jelecskék.
A rossz állapotban levő öreg utca ugyanis a hetvenes évektől kezdve szociális gettósodásnak és lepusztulásnak indult. A városvezetők azt a stratégiát alakították ki a szociális problémák kezelésére, hogy megvárják, míg a lakók maguktól hagyják el az egyre rosszabb állapotba kerülő házakat, és csak ezután kezdenek a tömbös felújításba. A térképen egyetlen más utca sem vívott ki magának ilyen figyelmet.

És erre a városvezetési stratégiára nagyon szépen rímelt Sugár János elnézés-táblája is: a Városháza és a Megyeháza közötti forgalmas kereszteződésben.
És talán az is kár, hogy nem készült a városba olyan munka, ami a hely valamely speciális adottságát, történetét vagy helyzetét is feldolgozta volna. Igény láthatóan lett volna rá.

2008. december 22.

hosszabbodó nappalok

Mától - téli napforduló - reménykedhetnek a strandkabinok, hogy egyszer újra lesz nyár. És ez a reménykedés a téli szünettel kezdődik. Mától hosszabbodnak a nappalok, jönnek mindenféle ünnepek, evés, ivás, sütés, főzés, ajándékozás, utazás, hazaérkezés, alvás, aztán mire felébredünk, itt a nyár! Mindenkinek jókat!

Fotó: Strande (Németország, Kiel-öböl), strand, 2008

2008. december 18.

ezt írták, ott leszünk

A CriticalMass blogon Kükütől kis rövid virga, a kerékagy blogon Földes Andrástól, a tranzit blogon pedig Mélyi Józseftől egy-egy jófej ajánlás olvasható a bringanaptárról. Az imádott termék megnézhető, megszagolható, lapozható és zsákmányolható nyitva tartási időben a muzbo-ban (a Néprajzi Múzeum boltjában), december 21-én vasárnap 11-18 óráig pedig a karácsonyi WAMPon a Recycling Mission Hungary és a HINTS környezettudatos, újrahasznos asztalán a Gödörben is. Ez utóbbi helyszínen a stábbal is lehet majd találkozni 2-3 órás vetésfogóban (ez azt jelenti, hogy van aki szárba szökik, mások pedig lebzselnek az uragon). Gyertek, gyertek, nézni, venni, beszélgetni! Ez már amúgy is a karácsony előtti utolsó kétségbeesés ideje, ennél jobb levezetést álmodni sem lehetne! Talán még egy kis forralbort.
(Fotó: Sarnyai Krisztina)

2008. december 15.

stencil who is who

Schanzen Vierteil, Hamburg, 2008. október

újra-majom

A fotót nyáron készítettem Berlinben, a Oranienburgerstrasse egyik híres foglalt házának kertjében.

2008. december 13.

keréknyom - ajánló

Szombaton a Szimpla Kertben, holnap pedig a WAMPon is kapható lesz a Néprajzi Múzeum 2009-es bringanaptára! A lapszélen a lámlámreklám, itt pedig néhány kedvcsináló fotográfia.

(1. kép: Férfi kerékpárral, Tata, 1900-as évek, Néprajzi Múzeum Fotógyűjtemény; 2. kép: Vadas Ernő: Fiú hátikosárral, 1930-as évek, Néprajzi Múzeum Fotógyűjteménye; 3. kép: Kerékpárversenyző a Néprajzi Múzeum Kortárs ruha-tér-kép című kiállításáből, Sarnyai Krisztina felvétele, 2008; 4. kép: Zselinsky Miroslav: Undeground, Budapest, Kálvin tér, 2007.)

2008. december 9.

a tér archeológiája

(a szöveg a te itt áll és a pontok és ellenpontok című bejegyzések folytatása)
A Baltazár Dezső tér Debrecen legfiatalabb belvárosi tere: a Déri Múzeum és a Református Kollégium szomszédságában. Az egykor lápos kertes, majd beépített terület csak az 1970-es évek végétől, a Kölcsey Művelődési Központ építésétől és megnyitásától kezdve formálódott köztérré. A tér használatát folyamatos véleménykülönbségek övezték: Nem lett volna szabad lebontani az öreg belváros régi kis házait (köztük Kölcsey-házat, amelyben Kölcsey Ferenc lakott a 19. század első évtizedében)! Szüksége van-e egyáltalán Debrecennek egy ekkora művelődési házra? Ha igen, akkor most ez „szép”? – szóltak az észrevételek. Majd amikor 2003-ban a Kölcsey Művelődési Központot is lebontották, hogy a helyére egy korszerű, több funkciós kereskedelmi és kulturális centrumot építsenek, a replika is tovább gyűrűzött. Mégis, amikor 2006-ban elkészül az új épület – amiben ma a MODEM is működik – a tér nemcsak új formát, hanem új nevet is kapott: Baltazár Dezső tér. Az üres tér ekkor vált hellyé, és rákerült a hivatalos és a személyes térképekre.
A debreceni public art alkotások a térből hellyé váló, időben formálódó, új szerepeket és funkciókat nyerő ma is nagyrészt szabad terület megmunkálására vállalkoztak. Antal Balázs Eszmecsere című összetett, térelemeket, szöveges, tárgyi és filmes részeket és idézeteket illesztő alkotásához először fejben lebontotta, majd dokumentumok, emlékek, személyes beszámolók és saját tapasztalatok egybegyúrásával újra építette a teret: fejben és a helyszínen egyaránt. Egy helytörténész és egy régész kíváncsiságával rágta át magát a tér archeológiai rétegein, szövegek, fotók, leírások, térképek és újságkivágások összebogarászásával, beszélgetések és interjúk készítésével hozta létre saját olvasatát, majd készítette el ennek vizuális és szöveges fordítását. A MODEM előtt színre vitt több elemes alkotás a nyolcvanas és kilencvenes évek térhasználati és térfoglalási mechanizmusait elevenítették meg: azt az időszakot, amikor a területet elsősorban gördeszkás kamaszok használták. Az alkotás tartalmai és vizuális sűrűsödési pontjai a gördeszkás szubkultúra szimbolikus és funkcionális elemeihez kapcsolódtak.
Lámpatestre akasztott deszkás cipők – amelyek egy kilencvenes években lejátszódó „híres” esemény vizuális ismétlései – a MODEM bejáratához állított gördeszkás rámpa, és az egykori Lenin szobor helyén felállított emléktábla.
A feltárás, a rekonstrukció és az újrafogalmazás fogalmaival körbeírható művészeti vállalkozás a téma vizuális megfogalmazásához a tér többszázéves történetéből csak egyetlen elemet – a deszkázást – választott, és ezt vette górcső alá, az interpretációt pedig a személyes narratíva irányába mozdította el (film). A téren kialakított jelentéshálót egy nyomtatott kiadvány (Eszmecsere – kis történet) egészített ki. A szándékában világos – bár kicsit túlinterpretált – tárgy- és szövegegyüttes egyszerre elevenítette meg a múltat a jelenben, és vonta be a tér mai szereplőit a történetbe azáltal, hogy egy tiltott, vagy túlszabályozott és ellenőrzött tevékenységet (deszkázás) ha rövid időre is, „helyes”, vagy mindenesetre elfogadható térhasználati formává avatott. Az alkotás pedig önálló életre kelt: a srácok deszkáztak, az arra járók nézték, a cipők pedig mind egy szálig eltűntek a lámpatestekről.
Ami viszont a művész számára érthető kudarc (lopás=rongálás), számomra inkább izgalmas következmény. A cipőknek ugyanis pont így volt dolguk az idővel: a múltban ott kellett maradniuk, hiszen ez számított az ellenőrzött nyilvános tér hekkelésének, ma viszont eltűnni, mert ez felelt meg tartalmában az évtizedekkel ezelőtti vagányságnak – az éjszakai őrzés ellenére is ellopni. Az ideológia és a nyilvános tér kapcsolata ezzel billent helyre.

Ferenczy Zsolt és Kerekes Gábor Oázis-homokozó című, ugyancsak több térelemből álló, utcabútor funkciót is betöltő köztéri alkotása nem a hely történetén, hanem egy vágyott funkció – pihenés, megállás, időtöltés – színrevitelén alapult. Az alig több mint két éves Baltazár Dezső tér ugyanis alapvetően átjáró funkcióval bír a belvárosi térben: öt irányból lehet a térre érkezni, és távozni onnan. Hely van bőven, a hétköznapokban mégsem alakult ki a téren közkedvelt pihenő. Az alkotók erre reagáltak egy – a tér egyszínűségét és hideg felületét ellenpontozó – pihenő- és játszóhely készítésével.
A kiegészítő építményekkel – tengerparti és erdei lesállások, felhőt mintázó tábla – komplett történet terült a térre, a szabadidő, a nyaralás, a lazítás és az elvágyódás epizódjaival. Az alkotók tulajdonképpen nem tettek mást, mint a vakítóan fehér és meglehetősen steril környezetet a hiányból (hegy, tenger, színek, pihenés) teremtették újra, így az irónia eszköztárát sem nélkülöző alkotás, ha csak néhány napra is, megmutatta a tér barátságos arcát.
Az alkotás érdemeihez tartozik még a környezettudatos anyaghasználat: az építmények ugyanis kizárólag lomtalanításból származó újrahasznosított alapanyagból készültek.
Antal Balázs, Ferenczy Zsolt és Kerekes Gábor alkotásai valóban betöltötték a Baltazár Dezső teret: vizuálisan, funkcionálisan és tartalmilag egyaránt. Volt valami szürreális a vizuálisan is erős elemekből álló alkotásokban, de tagadhatatlan, hogy a debreceniek számára láthatóvá és hozzáférhetővé tette a művészek térről kialakított gondolatait. És talán az sem véletlen, hogy a pár hetes public art projekt alkotásai közül Debrecen ébresztette fel leginkább a média kíváncsiságát is. Talán azt izgalmas lenne kideríteni, hogy a befogadók fejében mennyire váltak le az alkotások a MODEM – helyi kontextusban – új és más vizuális kultúrát építő és diskurzust kezdeményező mindennapi tevékenységéről, és például Antal Balázs munkája kapcsán valóban előkerültek-e a közelmúlt politikai és ideológiai „csatái”, vizuális térfoglalási attitűdjei is.

(folyt. köv.)

2008. december 5.

pontok és ellenpontok

(a szöveg a te itt áll című bejegyzés folytatása)
Sugár János Elnézést című tervét a public art projekt minden helyszínére beadta, majd négy városban – az egri, a miskolci, a győri és a szombathelyi kuratóriumok támogatásával – megvalósította. A művek 2004-ben és 2005-ben a PONT:ITT:MOST pályázat keretében már láthatóak voltak (Batthyány tér, Gellért tér, Budapest), de pont itt most másik négy város közterein jelentek meg. Az alkotás a bocsánatkérés kulturális szokására, annak magyarországi hiányára reflektál. A „kaotikus városi vizualitás közepén” elhelyezett, országúti helységnévtáblának álcázott elnézést-tábla leginkább az ellenállás kultúrájában gyökerező graffiti praxisára utal – mint ahogy a szegedi Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak van is változata a bocsánatkérő táblára (forrás: http://www.mkkp.hu/).
Sugár maga is folyamatosan kísérletezik a verbális gesztusok és szöveges vélemények köztéri alkotásba fordításával, melyhez a graffiti különféle technikáit használja – legutóbb a VAM Design épületére stencilezte a nem kevés találgatásra okot adó „Wash your dirty money with my art” feliratát. A művészeti dialógus és az illegális (büntetendő) cselekmény határainak átlépése, az eltérő vélemény szövegekre, vagy szavakra fordítása, nyilvános térben való elhelyezése erős kritikai és politikai attitűdöt tükröz, melyben az elfogadtatásnak és az ellenállásnak egyaránt helye van. E tekintetben az elnézést-tábla – melyben Sugár a bocsánatkérést mindig, mindenkire érvényes és aktuális üzenetnek tekinti – a vizuális hekkelés sajátos formáját valósítja meg: egyfelől rejtőzködik, hiszen tudatosan választ környezetbe simuló műfajt, mégis különféle látószögekből mutat rá a kritika lehetséges területeire.
Egerben két helyen állt a tábla: a székesegyház előtti kereszteződésben egy magas lámpaoszlopon, és egy belvárostól negyedórányi sétára eső kifelé vezető út kereszteződésében. Az első változat – a jól észrevehető elhelyezésen túl – vizuálisan is szépen komponált volt, a tábla, a szó és a háttér (székesegyház) nemcsak közvetlen jelentésteli összefüggéseikben, hanem tágabb, asszociatív mezőben is működhetett. Befogadóként tudtunk találgatni, kérdezni, megrökönyödni vagy felháborodni egy ilyen jelentéshálón – saját elvárásaink, ideológiai hozzáállásunk szerint. Ez a munka jól rímelt az első budapesti megvalósításra, amelyhez a Parlament adta a turistalátványosságnak is beillő hátteret. Egerben a public art projekt időszakában a székesegyházról vélhetően nem lehetett olyan fotót készíteni, amelyen ne látszott volna az elnézést-tábla. „Megkerülhetetlenné” vált a forgalmas közlekedési csomóponton áthaladók és a turistafotográfiát készítők számára egyaránt. Az alkotás a befogadás során képpé alakult, melyben a tábla mindenkinek más-más felületre – dologra, tárgyra, intézményre, ideológiára – vonatkozott. A sokrétegű olvasás lehetősége viszont pont a „háttér” egyediségében rejlett. E tekintetben a távolabbi, utcai kereszteződésben felállított tábla funkcionálisan közelebb csúszott az eredeti helységnévtábla műfajhoz, a táblák dzsungelében az észrevétel is nagyobb figyelmet igényelt, felismerése viszont ugyancsak magában rejtette a meglepetés és ráéeszmélés lehetőségét. Az egyforma táblákban és felcserélhető hátterekben megbúvó tartalmi lehetőségek kiaknázására viszont pont a helyszínek különbözősége hívta fel a nézők figyelmét – és ez a játék a további városokban finomodott.
Az Eszperantó Sétány mellett folyó patakra és a hídra tervezte Sipos Marica Buborékok című installációját. A lírai helyszínválasztás és a színes folyadékkal töltött műanyaggömbök metaforikus jelentésstruktúrája az állandóan mozgásban levő modern kortárs világ ellenpontját, egyben kritikáját fogalmazta meg a töltődés, a vágy, a remény és a jövő fogalmainak segítségével. A tartalmi szál megértése érzelmi hozzáállást igényelt, képzelőerőt, metaforikus, szabad asszociációs gondolkodásmódot, amit nagymértékben nehezített a gömböktől való távolság, a néhány nap múlva a környezetébe beolvadó installációs elrendezés. A buborékcsoportok lassan bezárultak, a patak eleinte dekoratív, majd alig észrevehető elemeivé váltak. A huszonöt úszó és lebegő buborékban sűrűsödő roppant intellektuális és érzelmi töltet csak nagyon korlátozott mértékben jutott kifejezésre, és az egyébként vizuálisan szépen komponált installáció a napok előrehaladtával feloldódott a patak szürke sodródásában, és a parton felgyülemlett műanyag uszadékban. A kissé szomorkás távolságtartás – ami már a tervet is belengte – a mű immanens részévé vált.
Popovits Zoltán Védett fa című alkotásában ugyancsak a természeti környezet jelentette a tartalmi és vizuális kiindulópontnak. Az Érsekkertben elültetett, gyárkéményre emlékeztető fallal körbevett fiatal kőrisnek csak a lombja látszott: ahol a gyárkémények füstölnek, ott a védett fa lombja zöldült.
Az alkotás természetvédelmi és társadalomkritikus olvasata meglehetősen direkt és kissé didaktikus: az ember mindent tönkretesz, ami a körülötte levő természet részét képezi, a védelemhez pedig már nem elég a tiltás, ennél többre van szükség: erős bástyára. A pusztítás-narratívát vizuálisan a kicsinyített gyárkémény szövegezte készre. Az alkotás normatív állításainak igazságtartalma alapvetően igaz, mégis felvetődik a kérdés: valóban jót teszünk-e a kritika művészi megfogalmazása során, ha a fát körbefalazzuk? De igazán csak akkor kezünk aggódni, amikor a művész leírja, hogy egészen addig nincs szükség a fal lebontására, amíg a fa ki nem növi a gyárkéményt. Nehéz a megközelítést ironikusan olvasni, ugyanis az alkotásból pont a reflexió hiányzik. Ha a mű nem állítás, hanem kérdés, akkor talán értem. Így csak azt gondolom, ezzel a jövőképpel nem sok fa szeretne Érsekkertben védetté válni.

Abonyi Alma Színes félgömbök című – több városban, de a public art projekt keretében első alkalommal Pécsen elkészített – munkájának elméleti kiindulópontját a társadalmi hasznosság, a szociális érzékenység és a kommunikáció elősegítése jelentette. A médium pedig egy jól ismert köztéri műfaj volt: az utcatábla, annak elsősorban szociális és vizuális újragondolásával. A koncepció látszólag ellentmondott egy nyilvános téren elhelyezett, vizuálisan befogadható művészeti alkotás műfajának, hiszen vakok számára készített utcai feliratokról és irányító táblákról volt szó. De a terveket úgy készítette el, hogy a táblák a látók számára vizuális élményt nyújtsanak: színes felületen apró színes pöttyökből kirajzolódó braille írással.
A nagyítás és a színesítés egyfelől az egyszerűsítés, másfelől a nyilvános, szabad területen elhelyezett alkotások eszközkészletét vette igénybe. Harmadrészt olyan kérdéseket emelt be a köztérre a látók számára is nyilvánvaló és látható formában, amelyek mellett egyébként könnyedén és észrevétlenül sétálunk el: miként lehetséges ugyanis egy olyan társadalomban eligazodni, amely sem kellő figyelmet, sem kellő segítséget nem ad a fogyatékkal élő emberek számára – egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Egerben a város több pontján, a Szemfényvesztés című, vakok számára készített speciális kiállítás felé vezető úton helyezte el Abonyi Alma braille tábláit. Az alkotás valódi útmutatóként szolgált egy olyan célpont felé, amelyet nemcsak vakok, hanem a vakság hétköznapi tapasztalatát megérteni kívánó közönség is igénybe vett – sőt, a koncepció inkább épített a látók kíváncsiságára és nyitottságára, mint a vakok vagy gyengénlátók városi térhasználatára. De a táblák mérete és a kivitelezés minősége sem vizuálisan, sem pedig funkcionálisan nem hozott létre új, autoriter olvasatot.
Az Egerben létrehozott köztéri művészeti alkotások egymástól függetlenül, több esetben észrevétlenül kerültek és álltak a városi tér egymástól távol fekvő pontjain. Az alkotások nagyon kevéssé építettek a közönséggel kialakítható kommunikatív kapcsolatra, saját teret és azon belül is lezárt, befelé forduló olvasatot kínáltak fel az értő és laikus nézelődők számára egyaránt – ez alól Sugár János székesegyház előtt elhelyezett elnézést-táblája feltétlenül kivételt jelent, elhelyezésében és beszédmódjában egyaránt. A jelentések zártsága vagy bezáródása, a pontszerűség és az ellenpontozás sajátos keveredése nehezen befogadhatóvá tette az alkotásokat, amelyek így egymás erősítő hatására sem számíthattak.


(folyt. köv.)

2008. december 2.

pop, bicaj satöbbi


A Pop, csajok satöbbi (eredetileg: High Fidelity) című nagysikerű Nick Hornby regényből 2000-ben készült angol-amerikai film. A sztori egy lemezboltos srácról szól, aki két lábon járó rockenciklopédia, alkalmazottai pedig fanatikus bakelitmegszállottak, akiknek mindenről egy dal, egy lemez, egy előadó jut eszükbe, a hangulatokat zenére fordítják, bakelittel érvelnek, bakelittel fekszenek és kelnek – ez a nyelv, amit igazán beszélnek.

A Pop, bicaj satöbbi pedig a Néprajzi Múzeum 2009-es zsebnaptára, melyet ugyancsak közös élmények hoztak létre: a hétköznapi kerékpáros közlekedésben eltöltött évek, jó és rossz tapasztalatok, a városi bringás közlekedés, az élhető városi környezet melletti elkötelezettség, és persze a változtatás vágya. Kiindulópontnak a múzeum fotógyűjteményét választottuk, beállított műtermi és utcai fotókat a 20. század első feléből, életképeket és etnográfiai felvételeket a közelmúltból. Ehhez illesztettük az elmúlt években rendezett kiállításaink kerékpárral és kerékpározással kapcsolatos részleteit, majd gyűjteményünkben található kerékpáros dísz- és ajándéktárgyak fotóit, végül saját turistaképeinket, városok és utcák kerékpáros jeleit és jelzéseit. Olyan képeket válogattunk, melyeken a kerékpár egyfelől hétköznapi közlekedési eszköz, másfelől a vizsgálat, a megfigyelés és az érdeklődés tárgya, a múlt romantikusnak tetsző jelenetei mellett a mai városi kultúra egy-egy szelete. Elterjedt, mindennapi és populáris. Egyszerűen csak bicaj: amivé szeretnénk, ha válna. (Frazon Zsófia)

Péntektől (dec. 5.) kapható a Néprajzi Múzeum 2009-es bringanaptára. Minden hétre egy bringás fotó, az 1900-as évektől napjainkig. Nyalka legények, kényes-fényes menyecskék, dolgozó nők, idénymunkások, mai városi arcok és helyek, Magyarországon, Európában és Ázsiában, műteremben, utcán és piacon, fűben és betonon, kiállításban és színpadon, bicikliemelésen és csak úgy – szabadon.

Megvásárolható a muzbo-ban – a Néprajzi Múzeum Boltjában (Bp. Kossuth tér 12.), hétfő kivétel naponta, 10-18 óráig.

Bringanaptár2009
Szerkesztette: Sarnyai Krisztina és Frazon Zsófia
Grafika: Gerhes Gábor
118 oldal, 52 fényképoldal, 15x18 cm
spirálos kötés, gumiszalagos záródással
1700 Ft

2008. december 1.

statisztika

Szokták mondani - akik szeretik frappáns szlogenekbe rendezni a világot - hogy a statisztika korrektúrázza a valóságot. Akkor most én is fényezem egy kicsit a saját rétem.
Pont egy hete sikerült megküzdenem a sitemeter bűvös intézményével, és gondoltam, egy hetes csendes várakozást követően csinálok egy első látraszóló összefoglalást. Az egy hét alatt 119 vizitáló vizitálta a szájtot! (Van az a másik szám, az oldal megtekintésének a száma? az 200. de hogy miben is rejlik a különbség? Pedig elolvastam...) A legtöbben azokról a lapokról érkeznek, ahol megtalálják a linket (artista, vajaspánkó, ica), a másik gigantikus halmazba a google szöröcsölők tartoznak. Ez a második kupac roppant izgalmas utakon jut ide. A három kedvencem a következő kereső kifejezéssel próbálkozott: szép pasik, skanzen kutatás és panelházak házirendje. Szívesen megkérdezném tőlük, hogy vajon megkapták-e, amire számítottak! De olyan is volt, aki egyenesen azt írta a kis kereső mezőbe: városimázs...